Az idei karácsonyozástól picit tartottam. Nekem ez volt az első család nélküli, otthonomtól távoli karácsonyom. Hogy őszinte legyek, sokkal kevésbé volt honvágyam, mint azt vártam. A nap hétágra sütött, 30 fok volt, sehol egy felhő.. mintha július vége lett volna. Ennek köszönhetően semmi karácsonyi hangulatom nem volt. A főnököm meghívott magukhoz ebédelni, az egész család ott volt. Az ajándékozást nagyon jópofán oldották meg, karácsonyi húzással mindenki kapott egy nevet, akinek valami apróságot kellett adnia. Így senki sem ment üres kézzel haza, nem volt kínos egyáltalán ott lenni, úgymond idegenek között a szeretet ünnepén. Kitalálja valaki, hogy mit kapott az egyik kisgyerek? Hát Rubik kockát!

A tipikus, tradicionális ételük a pulyka, ez a fő fogás, rengeteg édességgel. Ez a kép estefelé készült. Egy biztos, golfozva még nem töltöttem karácsonyt!

Amilyen gyorsan jött a karácsony, olyan gyorsan el is ment. Nekünk pedig, beindult a kőkemény NYÁRI SZEZON, turisták mindenfelé.

Szülinapom alkalmával úgy döntöttem, hogy megérdemlem a jót és útnak indultam Queenstown felé. Te Anautól 2 órányira fekszik busszal, tehát gyakorlatilag mire észbe kaptam, már ott is voltam. A Nomads nevű hostelben szálltam meg. Nagyon ajánlom mindenkinek, mert konkrétan a városközpontban van, az árai nagyon barátságosak és gyönyörű, jól felszerelt, igényes szállás. Amint becsekkoltam, lepakoltam, rögtön az evésre gondoltam, hiszen már este fél 8 volt és kimaradt a vacsora. A szobatársaim közül az egyik srác is hasonlóan érzett, így hát nyakunkba vettük a várost. Nem messze egyszer csak feltűnt, hogy kígyózó sor állt az utcán. Mikor közelebb mentünk, akkor láttuk, hogy ez bizony a híres Fergburger, Új-Zéland messze legjobb hamburgerese. A hosszú sor sem tudta elvenni a kedvünket, ezért úgy döntöttünk, hogy kivárjuk és megkóstoljuk. Megérte, mert igazi gasztronómiai élmény volt: ilyen finom hamburgert én még életemben nem ettem! Aki Queenstownban jár, annak mindenképpen kötelező! Utána sétáltunk egyet a parton, onnan gyönyörű a rálátás az egész városra. Utána vissza a hostelbe, hiszen másnap NAGY NAP várt rám!

Szülinapomra – mert megérdemeltem! - megleptem magam egy olyan élménnyel, ami régóta (na jó, nem olyan régóta tekintettel arra, hogy még csak 23 vagyok) szerepelt a bakancslistámon: Skydiving. Az ugráshoz Az Nzone társaságot választottam. Ez egy kb. 3,5 órás program keretében zajlik. A belvárosban, a shopjuk előtt vették fel az olyan kalandvágyó őrülteket, mint én is, majd kisbusszal elvittek a világ egyik legszebb pályájához, felöltöztettek minket speciális ruhákba, bemutatták, hogy ki-kivel fog majd ugrani, majd beszállás a repülőbe és emelkedés 15 000 láb magasig. Igen, ez az érzés olyan, amit gondoltok: LEÍRHATATLAN!!! . Mikor ott fenn ülsz a repülőben és azon gondolkozol, hogy vajon mi fog történni, elképzeled és próbálsz felkészülni rá. Összepacsizol a társaddal, aztán jön a jel, és minden faxni nélkül egyszer csak kitol a repülőből. Ott lógtam a semmi közepén, hihetetlen félelmetes érzés volt. Aztán ő is elrugaszkodik, és csak zuhansz, csak zuhansz....Húúúú, bakker, ez a szabadesés!! A szívem úgy kalapált, hogy azt hittem kiszakad a mellkasom. Az agyam, a gondolataim teljesen üresek voltak. Amikor kiengedte az ejtőernyőt, onnantól kezded el felfogni, hogy mi is történik Veled. Ezt a semmihez nem hasonlítható, különleges, fantasztikus élményt mindenkinek ajánlom!!! Még másnap reggel is remegtem az adrenalintól!

Mikor visszaértünk a városba, elmentem egy sétahajózásra, ami körbevitt a sziget körül. Érdekes volt, mert sokkal nagyobb, mint azt az ember gondolná. A nap sütött, az égen egy felhő sem volt, szóval igazán nem volt okunk panaszkodni! Miután a hajó visszaért a kikötőbe, elsétáltam a Skyline Gondolához, ami szintén nagyon ajánlott program, ha az ember Queenstownban jár. A hegy tetejéről csodálatos rálátást nyerhettem a városra, illetve testmozgásnak sem volt utolsó, persze az ember gondolával is felmehet, 5 percenként járnak fel és le. Este egy hangulatos étterembe mentünk a szobatársakkal, a főutca kellős közepén, nagyon jó áron és isteni finomat ettünk, igazi gasztronómiai élmény volt a tengeri halas rizottójuk illetve a mentás báránysültjük. 

Másnap miközben sétálgattam az üzletek között, felfedeztem egy édesség boltot. Nagyon hasonlít a prágai vagy a belga csokiboltokhoz, mert itt is dekában tudsz csokoládét venni, megkóstolhatod őket. Szinte lehetetlen üres kézzel kijönni onnan, és is hoztam haza magamnak. 

A rövid vásárolgatás után, irány az állomás és már útban is voltam egy bortúrára. Ezt a programot is nagyon ajánlom, hiszen hozzátartozik az Új-Zélandi kultúrához a bor és itt, Otagoban nagyon jó borokat kóstolhatunk. A túra kb 3 órás, a két leghíresebb Otago- beli borászatba látogattunk el: Chard farm és Gibbston Valley. Gibbston valleyben nem csak bor és sajtgyár, de még mézipar is található, így a túra keretén belül oda is ellátogathatunk.

A túra után összeszedtem a csomagomat, majd indultam vissza Te Anauba! Queenstown volt az eddigi legjobb túrám itt, Új-Zélandon!

Kalandvágyamat kielégítendő gondoltam egyet és vettem egy buszjegyet Dunedinbe, Új-Zéland második legnagyobb, a déli szigeten található városába. Te Anauból az út körülbelül 5,5 órás volt átszállás nélkül. Ugyan sok turista bérel autót, annak, aki itt "él", mint én, továbbra is ajánlom a városok közti buszozást, mert szerintem olcsó és kényelmes.  Szerencsémre a város központjában foglaltam szállást, az "On Top Backpackers" hostelben. Hihetetlenül jó áron sikerült befoglalnom és ráadásul mindenhez közel fekszik. Minden vadonatúj, a konyha teljesen felszerelt, sőt ingyen reggeli is volt, amit én például csak ott tudtam meg. Első fél napomon bejártam az egész belvárost, ami könnyű, mert gyakorlatilag minden építészeti remekmű egy helyen van. Már igencsak ki voltam éhezve egy jó shoppingolásra, egy-két új cuccra: a George Streeten aztán „adtam is az érzésnek”, és becserkésztem minden boltot a Levistől a $1 shopig.

A második napomon elmentem megnézni az Otago Peninsulat, ami elsősorban a vadvilágáról híres, de itt találhatjuk a Larnach Castlet is, ami szintén nagy turista látványosság. A túrát már jóval az utazás előtt lefoglaltam: a viator.com oldalon néztem meg a különböző lehetőségeket. Amin én voltam, az egy elég átfogó kirándulás volt városnézéssel vegyítve. Az első megálló a Railway station volt, ami az egyik legtöbbet fotózott épület Ausztráliát és Új-Zélandot tekintve.

Vicces és érdekes élmény volt a Baldwin street, ami- a Guiness rekordok könyve szerint- a világ legmeredekebb utcája. Eléggé kiesik a város központtól,  és szinte egész nap turisták lepik el, mindenki fáradhatatlanul próbál feljutni az utca legtetejére. Jómagam is megmásztam. Az utca valóban nagyon meredek, 2.86 méterenként emelkedik 1 métert, viszont mindössze 350 m hosszú. 

A Signal Hill tetejéről pedig remek rálátást nyerhettünk az Otago Peninsulára. A hegyen egy hatalmas szobor található, ez egyfajta tisztelgés Edinburgh előtt (amiről egyébként a város a nevét kapta).

Először a Larnach Castle monumentális látképét csodálhattuk meg. Bejártuk a hozzá tartozó botanikus kertet, élőben láthattuk az Új-Zélandi zászlón feltűntetett "Silver Fern" levelet.  Megtudhattuk, hogy jelenleg komoly vita folyik arról, hogy megváltoztassák-e a nemzeti zászlót, hiszen az gyakorlatilag teljesen egyforma az Ausztrál zászlóval. Felmerült, hogy a sokak által ismert fekete alapon ezüst levelet teszik meg az új állami zászlónak, azonban a fekete zászlóról sokan asszociálnak a kalózokra, így a piros és kék alapot szeretnék továbbra is megőrizni. Ami visszatartó, hogy egy ilyen változtatás rengeteg pénzbe kerül az államnak. 

A sárgaszemű pingvinekkel és fókákkal is sikerült testközelbe kerülnünk a Penguin's place rezervátumban. Manapság mindössze 4000 sárgaszemű pingvin él a földön. Pár éve egy váratlan melegfront -33 fok- hatására itt, Dunedinben rengeteg pingvin pusztult el, hiszen ez olyan hőmérséklet különbség volt nekik, amit nem tudott a szervezetük kezelni. Ezek a képek saját készítésűek: 

Végül pedig a Royal Albatross Centre világítótornya körül repkedő király albatroszokat csodálhattuk meg. Én személy szerint meg voltam elégedve a túrával, bár az időjárás nem volt valami kedvező.

Az utolsó napomon pedig nyakamba vettem a Cadburry csokoládégyárat, illetve megnéztem a pillangó kiállítást az Otago Museumban. Igaz, hogy ezért a kiállításért fizetni kell, de megéri, hiszen egészen közelről nézhetjük meg ezeket az állatokat és rengeteg gyönyörű képet is lehet készíteni!

Egy korábbi bejegyzésemben írtam arról, hogy mennyire elkeseredtem azon, amiért nem sikerült felvennem a kapcsolatot a kint élő magyarokkal,. Boldogan mondhatom, hogy MEGTÖRT A JÉG! A minap betért a munkahelyemre egy mexikói hölgy. Kiszolgálás közben beszélgettünk pár szót, megemlítettem neki, honnan érkeztem, mire lelkesen mesélte, hogy már háromszor is járt nálunk, imádja Budapestet és a magyar ételeket. Megígérte, hogy másnap, mielőtt tovább utazik, visszajön elköszönni. Így is lett, csakhogy ezúttal hozott magával egy társat, aki széles mosollyal, MAGYARUL kért tőlem kávét. Kiderült, hogy Péter Aucklandben él már 8 hónapja, egy cégnél dolgozik és teljesen véletlenül ragadt itt. Neki úgy jött össze az "Új-Zélandi álom", hogy kijött ide nyaralni, miért ne? alapon megpályázott pár munkát,  behívták interjúra, megfelelt, így felajánlottak neki egy 2 éves working visat. Szóval semmi sem lehetetlen.

A napot tetézte, hogy összefújt a szél 3 európai fiatallal, akikkel azonos állásponton voltunk ezzel az országgal kapcsolatban: gyönyörű, de európai szemmel kicsit unalmas..

 A mai napon pedig ismét találkoztam egy magyarral a boltunkban! Egy rövid beszélgetés után kiderült, hogy a szomszédos Invercargillben él. Számot cseréltünk, az ünnepek előtt megyek majd meglátogatni őt és a családját. 

A másik különös történet az amerikaiakhoz köt. Pár napja betért a boltunkba egy tucatnyi amerikai turista. Én szolgáltam ki őket. 2 szó után rákérdeztek, honnan van az akcentusom. Ahogy a hírekből értesültem a magyar-amerikai diplomácia jelenlegi állásáról, kicsit félve vállaltam a magyarságomat, de szerencsére ők hatalmas lelkesedéssel fogadtak. Közös képet készítettek velem, megadták az elérhetőségeiket, sőt mi több, felajánlották, hogy ha bármikor Amerikába vinne az utam, ők szívesen vendégül látnak. Eléggé feldobták a napomat, bárcsak több ilyen embert sodorna erre a szél :)

Megvettem a repjegyet egy akció keretein belül. Április közepén repülök, méghozzá Dubai átszállással. 28 órás lesz az út. A visszaszámlálás lassan elkezdődik. 

Többen kérdezték tőlem privátban, hogy milyenek itt az órabérek, ételek, emberek, rasszizmus, stb., ezért úgy döntöttem, hogy szánok ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására egy pár sort.

Fizetés: A minimálbér 14,25 új-zélandi dollár óránként. A pénzt hetente kapod, az a munkáltatótól függ természetesen, hogy melyik nap. Kb. 10% körüli értéket adózol le a fizetésedből, viszont van lehetőséged az ország elhagyása előtt visszaigényelni az adód egy részét. 

Mi kell a munkavállaláshoz?

 Ahhoz, hogy dolgozni tudj, szükséged van egy adószámra és egy bankkártyára. Az adószámot, vagy IRD number, az Inland Revenue Officeban tudod igényelni az útleveled és a jogosítványod vagy a Tenancy Agreement bemutatásával. Kb. 10 munkanap mire hivatalos levél formájában megkapod, de kérheted, hogy hívjanak fel és diktálják le, úgy csak 3 napot vesz igénybe. Bankkártyát bárhol csináltathatsz, én a Kiwibank-nál vagyok, teljesen ingyenes a számlanyitás. 

Ételek: Ami az USA-nak a hamburger, Olaszországnak a pizza, Spanyolországnak a tapas, Magyarországnak a gulyás, az Új-Zélandnak a bárány. Itt a bárány ténylegesen nemzeti étel, szinte minden étteremben az első helyen tüntetik fel az étlapon. Nagyon finom, mentával és vörös borral igazán feledhetetlen gasztronómiai élmény, mindenkinek ajánlom. Sajnálatos azonban, hogy a bárányokon kívül más nemzeti ételük nincsen, minden sarkon olasz éttermek illetve Subway szendvicsezők vannak.

Utazás: Megemlítenék pár lehetőséget a belföldi utazgatásra. Alapvetően 3 légitársaságot szoktam figyelembe venni, ezek árban, és megbízhatóságban is versenyképesek: Grabaseat, Jetstar és Air New Zealand. A nemzetközi utazásokhoz érdemes hetente ránézni az Air New Zealand honlapjára, vagy feliratkozni a hírlevelükre, mert sok akciójuk van. Ebben a hónapban például "Europe on Sale" volt, aminek keretén belül meg is vettem a repjegyemet Budapestre, több száz dollárt spórólva. A Jetstar illetve Grabaseat inkább belföldi utazásoknál érdekes, itt is sokféle akcióval találkozhatunk, csak egyet említve: Októberben 35 dollár volt a Wellington-Auckland egyirányú repülőjegy. 

Rasszizmus: Nem jellemző erre az országra, hogy kettős mérce lenne. A szomszédos Ausztrália mérföldekkel rosszabb. Pár új-zélandi ismerősöm mesélte a múltkor, hogy nem engedték felszállni őket a buszra Sydneyben, mert bevándorlóknak hitték őket. Itt ilyennel egyszer sem találkoztam. A főnököm mesélte a minap, hogy itt a maorik jelentik a problémát a gazdaságnak, mert nem igazán akarnak dolgozni, amit azzal indokolnak, hogy a "sápadt arcúak" elvették tőlük a földjüket. 

Emberek: Az északi szigeten sokkal énközpontúbbak az emberek, tipikus kozmopolita életmód. A déli szigeten, ahol én vagyok, nagyon közvetlen mindenki, pár perc alatt összetalálkozhatsz turistákkal a világ minden szegletéből, akikkel egy kávé mellett mesélhettek a terveitekről. Személyes véleményem, hogy a déli sziget nem csak földrajzilag, de emberileg is sokkal szebb és érdekesebb, mint az északi. 

Népbetegség: Új-Zélandon a leggyakoribb szenvedélybetegség az alkoholizmus, rengetegen szenvednek tőle, a kormány pedig egyre szigorúbb szankciókkal próbálja megfékezni, de egyenlőre nem sok sikerrel. Ez engem abszolút meglepett, mivel az alkohol és a dohányáru is rendkívül drága: csak a dohány 40 dollárba kerül.

Tudtad-e?:

1. Új-Zéland az ELSŐ ORSZÁG A FÖLDÖN, ahol 1893 óta a nők is szavazhatnak.
2. Az ország izoláltsága miatt a legelterjedtebb fizetési eszköz az EFTPOS bankkártya, amit 1985-ben vezetett be a Bank of New Zealand.
3. Új-Zélandnak van a legkevésbé átfogó történelme a világ országait tekintve.

4. A maorik DNS-e egyezik az ősi ázsiaiakéval. 

5. Új-Zéland a "melegek mekkája".

Muszáj kiadnom az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Miért van az, hogy a magyarok nem csak a saját országuk érdekében, de a világ semelyik részén sem képesek összetartani?! Amikor kijöttem ide, Új-Zélandra, szó szerint a világ végére, csatlakoztam Facebookon egy "új-zélandi magyarok" nevű csoporthoz, gondolván, hogy esetleg összehozhatunk egy "mini get together"-t, segítjük egymást tanácsokkal, stb. Hogy is gondolhattam? Hiába írtam a csoportba, hiába csatlakoztam a "wellingtoni magyarok" vagy az "aucklandi magyarok" csoportokhoz is, sehonnan semmi válasz nem jött, csak az hogy SEEN BY 80 people. Talán ha az ismeretlenben menne a kooperáció köztünk, akkor a SAJÁT ORSZÁGUNKBAN is rendet lehetne rakni. Különösnek érzem, hogy ha összetalálkozok egy másik európai nemzettel, széles mosollyal és kedves szavakkal üdvözölnek, legyen szó franciáról vagy görögről. Érdemes lenne elgondolkodni ezen.. 

Megérkeztem Te Anauba, ami Queenstowntól 2 órára van, a Milford és a Doubtful Sound nevű természeti csodákhoz közel. Itt fogok dolgozni egy pitéző-kávézóban. Nagyon aranyos kisváros, 1900 fő lakja. Gyönyörű rálátás van a hegyekre, az emberek nagyon közvetlenek, barátságosak és segítőkészek. A személyes véleményem, hogy eddig jobban tetszik a déli sziget, remélem ez a hónapok alatt nem fog változni. Az első munkanapokat rúgom, nagyon tetszik a munka, a főnök hihetetlen jófej, laza és nagyon segítőkész, bármiről legyen szó. Olyan, mintha kaptam volna egy Új-Zélandi Apukát. Az első szabadnapomon is túl vagyok, utam a Doubtful Soundhoz vezetett. Ez egy 1napos túra, ami Te Anauból indul. Busszal és hajóval közelítheted meg ezt a csodálatos természeti képződményt. A Tasmán tengeren hajózva még fókákat is láttunk sütkérezni, illetve pingvinek úsztak a hajó mellett. A z úton megismerkedtem egy angol családdal, akik felajánlották, hogy bármikor szívesen vendégül látnak. Nem is olyan sznobok ezek az angolok :D 

Közben megy az idő, már 2 hete vagyok itt. Nagyon hiányzik a családom, a barátaim, szinte a fele királyságomat odaadnám, ha ehetnék egy kakóscsigát. Nehéz is erről írnom, de őszinte akarok lenni mindazokkal, akik ilyesmiben gondolkoznak, tudniuk kell, hogy ez mivel jár. Új-Zéland egy gyönyörű ország, tényleg az, de európaiként unalmasnak érzem. Nehéz mélyebb kapcsolatokat kialakítani, mint például a barátság vagy akár szerelem. A munkatársaim és a lakótársam mind egyedülállóak, pedig már bőven elmúltak 30 évesek. Egyre erősebb bennem az az érzés, hogy nem tudnék itt leélni egy életet. A kedvem olyan, mint egy hullámvasút. Vannak napok, amikor nagyon rámtör a honvágy, próbálom ignorálni a facebookot az életemből, mert csak rosszabb, ha látom, hogy a barátaim milyen bulikon voltak vagy csak egy képet látok Pécsről vagy Budapestről. Annak jó dolga lesz itt, akinek valamelyik nagyvárosban lesz munkája és fiatalokkal dolgozik. Nekem idősebb kollégáim vannak, mind a 2 ázsiai, teljesen máshogy működnek, mint én (este 7kor már alszanak). Nagyon várom, hogy beinduljon a nyári szezon, még pár hét és ellepik a turisták kisvárosunkat. Akkor majd sokkal több lesz a munka is és nem lesz annyi időm a honvágyra. Próbálok rövidtávú terveket kitűzni, hogy ne érzékeljem, hogy milyen nagyon lassan telik az idő. Például 2 hét múlva megyek Dunedinbe 2 napra, remélem az ott ért impulzusok segítenek túljutni ezen a holtponton!

Tehát, vissza a történethez. Megérkeztünk Ohakunebe. Ha városok között akarsz utazni, tudom ajánlani az Intercity nevezetű busztársaságot. Nagyon megbízható, olcsó és viszonylag sűrűn járnak a buszok. Ohakune egy tipikus kisváros, 1800 fő lakja, síparadicsom, a Mount Ruapehu lábánál fekszik és rengetegen látogatják a téli szezonban, tehát ki lehet fogni jó munkákat. Mi az Ohakune Court Motelben dolgoztunk, accomodation+paid job volt, tehát lehetőség nyílt arra, hogy végre ne csak mínuszoljunk. A hirdetésben az volt írva, hogy az egyik ember a recepcióra kell, a másik pedig a szobák tisztán tartására. Sajnos nem így volt. Mind a ketten takarítottunk. Nem volt se recepció, se angolozás, egy hatalmas visszalépés volt. Úgy voltunk vele, hogy nem baj, valahol el kell kezdeni, legalább pénzt keresünk és meg tudjuk nézni Új-Zéland egy másik szegmensét. Sajnos tévedtünk. Ohakune abszolút zsákutca, onnan csak Aucklandbe és Wellingtonba visz az út, a környező városokba esélytelen eljutni, még egy autókölcsönző sincsen. 

Van pár program, amivel azért el lehet ütni a szabadnapokat. Például itt a Tongariro National Park, aminek keretein belül túrázhatunk egyet az egykori Old Coach Road kis szakaszán, ami több száz évvel ezelőtt kötötte össze Wellingtont és Aucklandet. Szintén itt találhatóak a Sulphur Tavak.

A Mount Ruapehu pedig nem más, mint a Gyűrűk urából jól ismert Mordor. Havasan egészen máshogy fest, mint a filmben.

Magával a munkával nem lenne baj, mert az ember 1 hónapig bármit kibír, inkább a főnökünk okoz álmatlan éjszakákat. Elkezdtünk szezonális munkák után nézelődni a déli szigeten, találtunk is egy hasonló állást jobb pénzért. Vissza is írtak erről a helyről, hogy szeretnék elkérni a jelenlegi munkáltatónk telefonszámát referenciának. Megadtuk neki, lebeszéltük a főnökünkkel, hogy majd hívni fogják. Pár nap múlva kaptunk egy e-mailt, hogy a főnökünk gyakorlatilag lebeszélte rólunk. Sokat gondolkodtunk, hogy vajon miért? A válaszra nem sokat kellett várnunk, hiszen rá 1 napra megkért minket hogy még 3 hétig mindenképpen maradjunk a motelben. Ha mondjuk ezzel kezdi, mikor megkértük, hogy adjon rólunk referenciát, akkor egy igen kellemetlen helyzettől kímélt volna meg minket. Sajnos nem volt korrekt, így ezek után gondolom nem meglepő, hogy gőzerővel kerestünk másik munkát. Mivel a szezonok termináljában voltunk, nem igazán találtunk olyan munkát, ami mind a kettőnknek kedvezett volna. Ismét völgybe érkeztünk. Elhatároztuk, hogy 1 hetet adunk magunknak és persze Új-Zélandnak, ha nem találunk semmit, akkor lemegyünk a déli szigetre, megnézzük, amit érdemes, aztán megyünk haza, Magyarországra.. onnan meg kitaláljuk hogyan tovább. Legalább MI MEGPRÓBÁLTUK. 

Még hetekkel ezelőtt jelentkeztem egy munkára a déli szigeten. Egy kávézóba kerestek munkaerőt, egy backpackernek ez igen jó, mert ha egy pillantást is vettek a lehetőségekre, a munkák 80% takarítósdi vagy nem kapsz érte pénzt. Visszahívtak, egy telefonos interjú után újra jelentkeztek.. Felvettek. Jó fizetés, gyönyörű hely. Egy probléma van: ez a munka egy személyes. A helyzetet még tetézi, hogy Dávidnak turista vízuma van, ami lassan lejár.. Ez egy jó pénzszerzési lehetőség, így hosszas beszélgetés után arra jutottunk, hogy innen egyedül folytatom a kalandot, Dávid hazamegy.

2014. augusztus 14-én 48 órás utazás után  - végre - megérkeztünk Wellingtonba, a fővárosba. Azonnal mentünk lepakolni az albérletbe illetve aludni egyet, mert a repülőn sajnos nem igazán ment. Az ittlétünket városnézéssel kezdtük. Felfedeztük magát az itteni atmoszférát. A lakótársaink nagyon jófejek voltak, rengeteget segítettetek, ajánlották a jobbnál jobb helyeket: kávézókat, kajáldákat, bevásárlóközpontokat, stb. Besétáltunk az általuk ajánlott mobilszolgáltatóhoz (2degrees), számot cseréltünk és eljött az idő.. itt volt az ideje munkát keresni. Az alábbi oldalakat ajánlom munkakeresésre:

www.trademe.co.nz

www.seek.co.nz

www.backbackerboard.co.nz

Az elején online próbálkoztunk, rengeteg helyre elküldtük az önéletrajzunkat. Engem visszahívtak egy sales céghez, úgy örültem neki mintha hatost dobtam volna. Másnap mentem az interjúra. Szokásos pár kérdés, honnan jöttél, miért szeretnél itt dolgozni, stb. Továbbjutottam az úgynevezett 2. körbe, az "Observation dayre". Kiderült, hogy ez az a tipikus porszívó űgynök munka, amit otthon a Zepter edényekkel csináltak anno színes bőrű honfitársaink még valamikor a '90-es évek végén. Sajnos a hirdetésben nem volt szó arról, hogy ez face-to-face sales, vagyis mész szépen kopogtatni minden ajtóhoz és megpróbálsz adományt gyűjteni a különböző jótékonysági szervezeteknek (Unicef, Red Cross, stb.) A legszebb hogy Új-Zélandon töménytelen ilyen cég van, és csak úgy vadásszák a fiatalokat, természetesen 100% performance-based salary, ami azt jelenti, hogy ha valakit lehúzol, akkor kapsz pénzt. Heti 55 órában, 1 szabadnappal, tisztára, mint a wall street..szóval felvettek, de vissza is utasítottam, nincs az a pénz, amiért én ezt csinálnám. Indult a következő kör: a személyesen bevitt önéletrajzok köre. Dáviddal a nyakunkba vettük másnap a várost, beültünk a könyvtárba kinyomtattunk vagy 15 CV-t és bárhová ahol ki volt írva, hogy position available beadtuk. Igazából 2 pályán futottunk. Én alapvetően közgazdász vagyok végzettségemet tekintve, viszont a fél életemet ruhaboltokban dolgoztam le, szóval inkább abban az irányban próbáltam elindulni. Dávid igazi vendéglátós, barista és mivel Új-Zélandon a hegyeknél csak 1 dologból van több, bárokból ezért nyugodtak voltunk. Na de hát nem is mi lennénk, ha nem köpött volna valami ismét a levesünkbe: 

(1) Dávid vonala: Mikor úgy döntött, hogy megpróbálja turista vízummal a munkakeresést, azt olvastuk mindenhol a neten, hogy a munkavállaláshoz egy úgynevezett "job offer" kell, amit "tök egyszerű megkapni". HÁT EZ SEM VOLT IGAZ. Bent jártunk a bevándorlási hivatalban ahol elmondták, hogy a job offer gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy munkáltató vállalja, hogy téged 2 évig alkalmaz. A munkáltatónak be kell bizonyítania a bevándorlási hivatalnak, hogy nem talált más új-zélandi munkaerőt. Ez egy elég nagy szívás a munkáltatónak ezért nem is szeretik osztogatni.

 (2) Olivia vonala: Az én helyzetemmel egy bibi volt: a working holiday visa 3 hónapos ciklusokat engedélyez csak egy munkáltatónál. Vagyis ez egy sakk-matt helyzetet eredményez, hiszen mire belejössz, egy munkába már távozhatsz is. 

Mikor rájöttünk, hogy abszolút, de nagyon hátrafelé ülünk a lovon, stratégiát kellett váltani. Eldöntöttük, hogy ha 2 héten belül nem találunk munkát, elmegyünk Wellingtonból. 

Sajnos így is lett.. nem jött össze semmi, ami főként az időzítésnek is köszönhető, ugyanis itt még tél van, tehát a munkahelyek nem üresedtek meg, az egyetemisták még a városban vannak, stb. Elkezdtünk pályázni ezekre a tipikus backpacker munkákra és egyszer csak csörgött a telefon. Ohakune városából hívott minket egy motel tulajdonosa, hogy azonnal kellünk neki mind a ketten és amilyen gyorsan csak lehet, menjünk. Így hát összepakoltunk és 3 nap múlva az Északi sziget síparadicsomában, Ohakunéban voltunk.