2014. augusztus 14-én 48 órás utazás után  - végre - megérkeztünk Wellingtonba, a fővárosba. Azonnal mentünk lepakolni az albérletbe illetve aludni egyet, mert a repülőn sajnos nem igazán ment. Az ittlétünket városnézéssel kezdtük. Felfedeztük magát az itteni atmoszférát. A lakótársaink nagyon jófejek voltak, rengeteget segítettetek, ajánlották a jobbnál jobb helyeket: kávézókat, kajáldákat, bevásárlóközpontokat, stb. Besétáltunk az általuk ajánlott mobilszolgáltatóhoz (2degrees), számot cseréltünk és eljött az idő.. itt volt az ideje munkát keresni. Az alábbi oldalakat ajánlom munkakeresésre:

www.trademe.co.nz

www.seek.co.nz

www.backbackerboard.co.nz

Az elején online próbálkoztunk, rengeteg helyre elküldtük az önéletrajzunkat. Engem visszahívtak egy sales céghez, úgy örültem neki mintha hatost dobtam volna. Másnap mentem az interjúra. Szokásos pár kérdés, honnan jöttél, miért szeretnél itt dolgozni, stb. Továbbjutottam az úgynevezett 2. körbe, az "Observation dayre". Kiderült, hogy ez az a tipikus porszívó űgynök munka, amit otthon a Zepter edényekkel csináltak anno színes bőrű honfitársaink még valamikor a '90-es évek végén. Sajnos a hirdetésben nem volt szó arról, hogy ez face-to-face sales, vagyis mész szépen kopogtatni minden ajtóhoz és megpróbálsz adományt gyűjteni a különböző jótékonysági szervezeteknek (Unicef, Red Cross, stb.) A legszebb hogy Új-Zélandon töménytelen ilyen cég van, és csak úgy vadásszák a fiatalokat, természetesen 100% performance-based salary, ami azt jelenti, hogy ha valakit lehúzol, akkor kapsz pénzt. Heti 55 órában, 1 szabadnappal, tisztára, mint a wall street..szóval felvettek, de vissza is utasítottam, nincs az a pénz, amiért én ezt csinálnám. Indult a következő kör: a személyesen bevitt önéletrajzok köre. Dáviddal a nyakunkba vettük másnap a várost, beültünk a könyvtárba kinyomtattunk vagy 15 CV-t és bárhová ahol ki volt írva, hogy position available beadtuk. Igazából 2 pályán futottunk. Én alapvetően közgazdász vagyok végzettségemet tekintve, viszont a fél életemet ruhaboltokban dolgoztam le, szóval inkább abban az irányban próbáltam elindulni. Dávid igazi vendéglátós, barista és mivel Új-Zélandon a hegyeknél csak 1 dologból van több, bárokból ezért nyugodtak voltunk. Na de hát nem is mi lennénk, ha nem köpött volna valami ismét a levesünkbe: 

(1) Dávid vonala: Mikor úgy döntött, hogy megpróbálja turista vízummal a munkakeresést, azt olvastuk mindenhol a neten, hogy a munkavállaláshoz egy úgynevezett "job offer" kell, amit "tök egyszerű megkapni". HÁT EZ SEM VOLT IGAZ. Bent jártunk a bevándorlási hivatalban ahol elmondták, hogy a job offer gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy munkáltató vállalja, hogy téged 2 évig alkalmaz. A munkáltatónak be kell bizonyítania a bevándorlási hivatalnak, hogy nem talált más új-zélandi munkaerőt. Ez egy elég nagy szívás a munkáltatónak ezért nem is szeretik osztogatni.

 (2) Olivia vonala: Az én helyzetemmel egy bibi volt: a working holiday visa 3 hónapos ciklusokat engedélyez csak egy munkáltatónál. Vagyis ez egy sakk-matt helyzetet eredményez, hiszen mire belejössz, egy munkába már távozhatsz is. 

Mikor rájöttünk, hogy abszolút, de nagyon hátrafelé ülünk a lovon, stratégiát kellett váltani. Eldöntöttük, hogy ha 2 héten belül nem találunk munkát, elmegyünk Wellingtonból. 

Sajnos így is lett.. nem jött össze semmi, ami főként az időzítésnek is köszönhető, ugyanis itt még tél van, tehát a munkahelyek nem üresedtek meg, az egyetemisták még a városban vannak, stb. Elkezdtünk pályázni ezekre a tipikus backpacker munkákra és egyszer csak csörgött a telefon. Ohakune városából hívott minket egy motel tulajdonosa, hogy azonnal kellünk neki mind a ketten és amilyen gyorsan csak lehet, menjünk. Így hát összepakoltunk és 3 nap múlva az Északi sziget síparadicsomában, Ohakunéban voltunk.